Reditio

Howard L. Braden író blogja

Hol vannak a földönkívüliek?
2016. május 20. írta: Howard L. Braden

Hol vannak a földönkívüliek?

…teszi fel a kérdést a 24.hu cikke.

Egyre-másra fedezzük fel az exobolygókat. Jelenleg még nehezen tudnak a csillagászok Föld-méretű bolygókat detektálni, de fejlesztik azokat az új űrtávcsöveket, amelyekkel már ez is kivitelezhető lesz. Feltételezhetjük, hogy bőven vannak ilyen világok, ráadásul az exobolygó-észlelések többsége olyan bolygórendszer esetében történik, amely a bolygókeringési síkjával néz a Naprendszer felé. Ez azt jelenti, hogy nyugodtan megszorozhatjuk a felfedezett exobolygók előfordulási arányát egy statisztikai faktorral.

Mennyi ez a szorzó? 360, amennyiben egy exobolygó felfedezéséhez vezető csillagkitakarás észleléséhez (amikor a bolygó elhalad a központi csillaga előtt, és a kitakarás miatt jellegzetes ingadozás lép fel a csillag fényében – a Kepler űrtávcső és 2018-tól a James Webb űrtávcső kimondottan erre a célra lett tervezve), 1 fokon belül kell maradnia a távoli bolygórendszer elliptikájának dőlésszögének. Ha ez fél fok, akkor 720. Ha egy ezredfok, akkor 360 ezer.

Ennyiszer több nem észlelt, de statisztikailag feltételezhető exobolygót kell kváziészlelésként nyilvántartanunk. (Gyors kutatás alapján 1147 exobolygót tartunk nyilván 27 ezer fényévnyi sugarú hengerben, ami 1 foknyi észlelési tolerancia esetében 422 ezer nem észlelt, de statisztikailag feltételezendő exobolygót jelent.)

De hol vannak a földönkívüliek?

A Drake-formula úgy kalkulál, hogy az egymással kommunikálni képes civilizációk száma egyenesen arányos az alábbiakkal:

  • a csillagok keletkezésének gyorsasága (db/év) a Tejútrendszerben
  • a bolygórendszerrel rendelkező csillagok aránya (itt érdekes a fenti faktor – a szerk.)
  • a lakható bolygók átlagos száma egy bolygórendszerben
  • az élet kialakulásának valószínűsége
  • az értelmes lények kialakulásának valószínűsége
  • a technikai civilizáció kialakulásának valószínűsége
  • a technikai civilizáció várható élettartama (a kommunikációnak kétirányúnak kell lennie)

Az alapprobléma az, hogy már évtizedek óta figyeli a SETI a világűrt értelmes életformáknak tulajdonítható rádiójelek után kutatva, ám még soha nem fogtak egyetlen ilyen rádiójelet sem. A Fermi-paradoxon éppen ezt teszi szóvá (igaz, akkoriban még éppen csak elkezdték működtetni a SETI elődjét, mindenesetre a helyzet azóta sem változott):

A Fermi-paradoxon feltételezhető ellentmondás a földön kívüli civilizációk létezésének magas becsült valószínűsége és az ilyen civilizációk létezésére utaló bizonyítékok hiánya között.

Az Univerzum életkora és hatalmas számú csillaga azt feltételezi, hogy ha a Föld tipikus bolygó, akkor a földön kívüli élet általánosan elterjedt kell, hogy legyen. – Wikipedia

Tévesen feltételezi, rövidesen kifejtem, hogy miért. Fermi és Hart – ahogy Drake is, úgy fest – túlságosan statisztikusan, túlságosan modellben gondolkodtak, és a gondolkodásmódjuk nélkülözte a gyakorlatiasságot. Kihagyták az időfaktort, és bár a képlet tartalmaz egy szorzót a civilizációk élettartamát tekintve, mégis úgy számoltak, mintha a civilizációk csak egyszerre létezhetnének.

Ez jelentős kavarodást okoz ma is.

A civilizációk létrejönnek és bizonyos valószínűséggel letűnnek vagy tartósan fennmaradnak. Ennek figyelembevétele ugyan része a képletnek, de egyrészt a folyamatnak, melyet jellemez, van egy speciális pillanata, másrészt a civilizációknak nem szabad időben elkerülniük egymást, márpedig könnyen elkerülhetik, ezzel csökkentve egymás észlelésének valószínűségét.

A Drake-formula egyébként hiányos, mindig hiányos volt. A galaxis teljes létidejének időintegráljára kalkulál, tehát úgy veszi, mintha a civilizációk egyszerre léteznének, és ugyanaddig, mint a galaxis maga. Kellene még bele egy hányados a Galaktika teljes életkorával. 5 milliárd év esetén félmillióval kell osztani az eredeti eredményt.
Ez alapján megtörténhet, hogy soha nem létezik egyszerre két civilizáció a galaxisban, vagy csak néhány létezik egyszerre, ergo egymástól olyan távol helyezkednek el, hogy a kapcsolatfelvétel lehetetlen. Mindkét esetben ugyanaz az eredmény: úgy tűnik számukra, hogy egyedül vannak.

Az első úgy érzékeli, hogy egyedül van.

A civilizációk sorra jönnek létre egy galaxisban, legalábbis ha feltételezzük, hogy nem vagyunk egy teljesen egyedi jelenség, márpedig ez meglehetős pökhendiségre vallana. Tehát létrejönnek, letűnnek vagy megmaradnak, esetleg újra létrejönnek. (Nekünk 65 millió év kellett hozzá, hogy rágcsálókból kifejlődjünk, így nyilván a mai rágcsálóknak is kellene ennyi.)

De egyszer mindenképpen van egy Első, melyet a többi civilizáció követ a sorban. Ez az első civilizáció úgy látja, hogy egyedül van. Még a sokadik is úgy láthatja, hogy egyedül van. El kell érnie a számuknak egy küszöbértéket, amikor elkezdik "észlelgetni" egymást.

Aki rosszul választja meg a kommunikációs eszközt, az úgy érzékeli, hogy egyedül van.

Mi van akkor, ha a rádióhullámok széleskörű használata csak egy emberi hóbort? Csak egy lokális "népi szokás"… A rádióhullámok nagyon lassúak. Ez ugyan egy bolygó felszínén még kevésbé érzékelhető, de bolygóközi távolságokon már szemet szúr, csillagközi használatra pedig így egyenesen alkalmatlanok.

Egy civilizáció, mely akár együtt fejlődött velünk, és akár ki is hagyhatott egy a mi Sötét Középkorunknak megfeleltethető 800 évet, amikor a tudomány eretnekségnek számított; találhatott más módokat is a kommunikációra (talán az EPR-jelenségen alapuló időtlen átvitelnek találtak valamilyen gyakorlati felhasználási módot, ami nálunk még várat magára), ebben az esetben pedig egyszerűen nem használ rádiójeleket, legfeljebb a saját szűk környezetében, ahol az időbeli késés még nem számottevő.

Ha tehát azt érzékeljük, hogy egyedül vagyunk, azzal potenciálisan négy dolgot mérünk:

  1. Egyedül vagyunk, és mindig egyedül leszünk. Ez igen valószínűtlen, némi fogalmi zavarral élve statisztikai eretnekség egy a közel végtelen mintában érvényesülő egyszeri előfordulás.
  2. Mi vagyunk az Elsők, legalábbis a saját galaxisunkban, tehát egyelőre egyedül vagyunk. Ez esetben a galaxisunk egy új korszakának küszöbén áll; mondhatni éppen az elmúlt párezer évben lépett be a civilizációs korszakába, és az emberiség az első fecske. Ez egy különösen inspiráló eset, mert az Első, az Egyetlen már a ritkasága miatt is felbecsülhetetlen érték, és mert az Elsőnek felelőssége és küldetése van. 
  3. Az elsők között vagyunk. Mondjuk van még másik négy civilizáció tízezer fényévekre innen az egyes spirálkarokban. (Ha a civilizációkat egy-egy jól látható fényponttal reprezentáljuk a galaxis képzeletbeli képén, akkor éppen nemrég kezdődött el e fénypontok felgyulladása.) Egyikük talán éppen jelenleg szondázza a szomszédos csillagrendszert a galaxis túloldalán. Ez esetben egyelőre olyan alacsony a civilizációk száma, hogy ugyanannyira nem észlelhetjük egymást, mintha az 1. vagy a 2. eset állna fenn.
  4. Hemzsegnek a civilizációk a kozmikus környezetünkben, de csak mi hisszük, hogy mindenki rádiózik. Ez esetben fel kell tételeznünk, hogy egyáltalán lehetséges a csillagközi utazás (bizonyára lehetséges), és azt is, hogy ezek a népek (a csillagközi utazók) néprajzi megfontolásokkal szemlélnek minket, ezért rejtőzködnek az agresszív és fejletlen bennszülöttek elő. Ahogy azt is fel kell tételeznünk, hogy aki csillagközi utazásra képes, az már túltette magát a ránk jelenleg jellemző agresszivitáson, és képes a békés szemlélődésre. Ami azt illeti, ez egészen kézenfekvő is, már pusztán ismeretelméleti és pszichológiai megfontolásból is.

A Drake-egyenlet ennek a (matematikailag szólva: nem-monoton növekvő) görbének a maximumát írja le, amikor már tízezernyi civilizáció létezik a galaxisban. Soha senki nem számolt még azzal, hogy ez a stádium nem öröktől létező, hanem egy felfejlődési szakasz előzi meg, ami kb. százmillió évig is eltarthat; mint már említettem, nekünk 65 millió évbe telt, mire rágcsálókból technológiai civilizációvá fejlődtünk. A kezdeti felfutás után a növekedés lassul, ahogy a civilizációk egy részükben fluktuálódnak, más részük pedig tartósan fennmarad, mert sikerült megtalálnia a stabil civilizációs utat.

Valahol talán épp most indul a folyamat, vagy épp még majd pármillió év múlva fog megtörténni. Esetleg annak egy másik formája fut vagy futott le vagy fog lefutni, nem rágcsálókkal, bár biológiailag a rágcsálók erre a legalkalmasabbak, rovarcsápok meglehetősen alkalmatlanok a precíziós műveletekre, a rovarszemek pedig a részletek felismerésére, így aztán például a rovarlét valószínűleg egy civilizációs zsákutca, ahogy a vízi életformákra sem jellemző a precíziós végtag, nem beszélve arról, hogy eleve a kohászat, ami a technológiai civilizáció alapja, nem működik víz alatt, mindenesetre tehát a precíziós végtagok bizony értelmet fejlesztő alkalmatosságok. 

A percepciós tényező

A fenti 2. pont elgondolkodtathat minket (miszerint tehát mi vagyunk az elsők). Ugyan miből gondoljuk, hogy más civilizációk ugyanezeket a hibákat követik majd el? Miért kell a saját korlátoltságunkat kivetíteni a világegyetemre?

Miért is kövejtük el ezeket a hibákat (az önpusztító mozzanatokat)? Azért, mert az oktatási rendszereink fejletlenek (néhol különösen, még ma is fejletlenek, meg is lehet nézni az ottani állapotokat). Ez egy külön ismeretelméleti esszét érne meg, mindenesetre egy másik civilizáció választhatott magának olyan vezetőket is, akik kevésbé hajlamosak a háborúzásra, akik a békés megoldásokat preferálják, és akik nem a háborúkban látják a társadalom és a technológia fejlődésének mozgatórugóját, hanem az inspiráló edukációban. 

Valójában – de ez már nem matematikai vagy csillagászati, hanem ismeretelméleti és pszichológiai gondolatkör, de mivel a civilizációk sem asztrofizikai jelenségek, így a két távoli terület ez esetben nem választható külön – a vezetőink jelentős része vagy pszichopata, vagy ún. Milgram-szindrómában szenved (ez egy jellegzetes percepciós torzulás, és egy saját keletű kifejezés, nem találsz rá máshol), és ezt a szindrómát terjesztette el a népesség körében is (lásd: populizmus). Ez különösen az elmúlt korokra érvényes, a legújabb generációknál itt-ott már kevésbé jellemző, ilyen az Y-, a Z-generáció (átesve a ló túloldalára, de ez nem az elv hibája, hanem az edukáció hiányossága). Finnországban ilyen gond nincs.

A lényeg, hogy ezt a szindrómát a legstabilabban egy ismeretelméleti oktatással lehet társadalmi szinten megelőzni, tehát ez pusztán edukációs döntéseken múlik. Más civilizációk egyedei dönthettek tehát úgy, hogy más úton járnak. Elég egyetlen kulcsember egy civilizációba, aki egy másfajta koncepciót, másfajta kulcsgondolatot terjeszt el. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy ugyanazt az utat járják, amit mi, ahogy az sem törvényszerű, hogy a mi jövőnk nem vesz egy jobb irányt.

A már említett Finnországban épp most újították meg az oktatási rendszert, az eredmény pedig hihetetlenül látványos. Nem szándékosan, de a Milgram-szindrómának kedvezőtlenül működtetik, ami csak akkor hordoz magában veszélyt, ha nem követi egy általános pozitív példamutatás. Holnapután talán a fél világ átveszi, és egy másik civilizáció talán eleve azt az utat választotta és választja.

Megfelelő stratégiával többszázmillió évig is létezhetünk.

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a Facebook-oldalamra!

A bejegyzés trackback címe:

https://reditio.blog.hu/api/trackback/id/tr768733304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása