Ingoványos terep ez, tudom, és sokan úgy gondolják, egy teremtő isten nem gondolható el és nem vizsgálható tudományosan, empirikusan, ám ez pusztán csak azért van, mert még senkinek sem sikerült vizsgálnia, valamint mert erőteljes érzelmi reakciók társulnak a hittel kapcsolatos percepciónkhoz és – mivel a hit az alapvető jellegéből adódóan mostohán viszonyul a racionalizáláshoz – így különösen a hit megingatásának veszélyével kecsegtető megközelítésekhez kapcsolódnak érzelmi reakciók az elmében, amikor önmeghatározásunk alapul a hitünkön. Az önmeghatározásunkat ért támadásként megélt hatások különösen rémisztőek egy nem kellően pallérozott elme számára, hiszen olyanok, mint egy kis halál.
Azonban önmagában a tény, hogy még senkinek sem sikerült empirikusan megközelítenie Istent, hanem az csupán egy a hit általi belső élmény keretében tapasztalható meg – mondja ugyebár a teológia –, még nem zárja ki, hogy a dolog egyszer lehetségessé válhat. Ez pusztán egy nagyon régóta tartó potenciálisan időleges állapot, ahogyan az is nagyon régóta tartott, de mégiscsak időleges volt, hogy nem lehetünk képesek a repülésre vagy épp a Holdra lépni.
Ezzel kapcsolatban tervezek egy meglepit (már éppen 15 éve tervezem, így stílszerűen mondhatnám azt is: legyen hitetek), ám addig is maradjunk ezen ismeretelméleti-filozófiai gondolatkörön belül. Ugyanis a fenti megállapítás felvet egy nagy problémát, egy nagy kérdést.
Non est deus ex machina
A tudomány már évtizedek óta nagyon komolyan figyeli, elemzi, vizsgálja a világegyetemet a szubatomi szinttől a makroszkopikuson át egészen a kozmoszig. Árgus tekintetünket az univerzum minden elgondolható, érzékelhető, vizsgálható pontjára vetjük, mégsem találunk sehol egy Istennek tulajdonítható hatást. Mindig minden jelenség magyarázható egy az univerzum fölött álló, tehát a törvényeinek nem alárendelt entitás befolyása nélkül, ezért egyszerűen sehol sincs szükség arra, hogy feltételezzük egy rejtett tényezőnek matematikával nem megragadható jelenlétét, meg nem jósolható hatását. A mikrobiológiában ugyan találunk olyan biológiai, biofizikai megoldásokat, amelyeket nehéz evolucionista módon (tehát a természetes kiválasztódással és véletlen mutációkkal) megmagyarázni, hanem a kreacionisták szemében inkább egy mérnöki tervezés eredményének tűnnek, azonban egyrészt az egy dolog, hogy mi nehéz és mi nem, másrészt az evolúciót sem pusztán mutációk mozdítják előre, van még pl. ún. horizontális géntranszfer is.
Visszatérve tehát a nyilvánvaló isteni beavatkozás hiányára. Például soha egyszer sem térült el meteor, hanem jött és becsapódott. Nem állt meg ledobott bomba a levegőben, nem állt le visszaszámláló 1 másodpercnél, nem állt meg kilőtt golyó az áldozat előtt, vagy térült el váratlanul. Ha megmagyarázhatatlan, csodaszerű jelenséget találunk is, pl. könnyező szobrokat, azokra ugyan nincs egyértelmű magyarázat (legfeljebb csalásgyanú, ami árulkodhat egy a leleményünket meghaladó trükkről is), viszont ezek komolytalan, operettszintű megnyilvánulások lennének egy hatalmas, mindenható, és pszichológiai tekintetben emberalkatú tudat részéről.
És ez még nem minden, hiszen az univerzumban szétnézve sem találunk sehol olyan megmagyarázhatatlan jelenségeket, amelyek egy lokális teremtési folyamat árulkodó jelei lehetnének. Találunk éppen formálódó bolygórendszereket, de ebben sincs semmi különös, csak az, amire a kozmológia számít. Viszont csillagok robbannak fel, feketelyukak híznak, és elnyelnek bolygórendszereket, ahol is ugyebár mondhatni elég nagy lehet a népsűrűség. Az Univerzum tehát egy igen embertelen és veszélyes hely, amelyben a Föld bolygó még egy biztonságos kis szigetnek számít, ezért is van rajta élet.
Egy feltételezett Isten tehát láthatóan egyáltalán nem törődik az eseményekkel olyan, emberi értelemben, amilyenben mi egy antropomorf Istenhez irgalmat, etikát, esetleg valamilyen értelemben vett szenvedélyt társítunk. Nem érdekli, hogy mit teszünk egymással. Minden szempontból, minden megfigyelés alapján úgy fest, hogy Isten vagy nem létezik, vagy valamiért 100%-os hatékonysággal képes és akar is úgy viselkedni, mintha nem létezne.
Ha ezen a górcsövön keresztül szemléljük Istent, arra kell jutnunk, hogy nem létezik. Viszont ezzel van egy kis probléma.
A filozófiai irányzatok a különböző ellentmondások különböző feloldásából vagy a jelenségek eltérő megközelítéséből sarjadtak ki, lényegében a filozófiai úton megragadott valóság eltérő formában és mértékben hiányos percepcióján alapulnak. (A percepció a valóság leképeződése az elmében, annak észlelése és valóságképpé-alakulása.) A megfigyelések a deizmus felfogásának feleltethetőek meg a legjobban, amely szerint Isten kezdetben megteremtette a világegyetemet (vagy mindössze elindította a létrejöttét a kiindulási paraméterek létrehozásával), de azóta nem avatkozott be az univerzum fejlődésébe. Ebben az esetben tehát az univerzum minden további elvi toldozgatás nélkül létrejöhetett olyannak, amilyennek látjuk: “Isten-nélkülinek”. Csak annyi probléma merül fel ebben az esetben, hogy így akkor tényleg nem lehetünk képesek megfigyelni a Teremtőt, mivel az időben és térben az univerzumon kívül létezik, teljesen érzékelhetetlen, így vizsgálhatatlan is, ha pedig vizsgálhatatlan, úgy megérthetetlen, kivéve gyermeke, az univerzum vizsgálatával, ami hát vagy eredményre vezet, vagy nem, de mindenképpen közvetett megfigyelést jelent.
Vagy nem.
Ugyanis a filozófia már régóta képes volt megragadni a teremtő tényező létét az univerzumból visszavezethető originális ok képében. Arisztotelész úgy vélekedett, hogy miután minden dolognak, eseménynek (a dolgok valójában fizikai eseménysorozatok) oka van, így minden ok egy korábbi, elsődlegesebb okra vezethető vissza, mely folyamat során csökken az okok száma, ez a konvergencia pedig végül egyetlen ős-okban állapodik meg, Arisztotelész pedig ebben vélte felfedezni az isteni minőséget, hiszen ez az ős-ok definíció szerint okozott, tehát teremtett mindent.
De ez még csak filozófia. Éppen ezért érdekes, hogy ugyanez az egyszerű logika felfedezhető az ősrobbanás-elméletben is, mert a táguló univerzum megfigyeléséből egyszerűen a mozgás időbeli visszapörgetésével szükségszerűen egyetlen kiindulópontot lehet levezetni. Ebből adódott az ősrobbanás elmélete, hiszen ez a kiindulópont első ránézésre bizonyára robbant egyet. Ezt az elméletet állította fel Georges Lemaître belga katolikus pap, fizikus, egyetemi tanár, aki a Teremtés pillanatát és bizonyítékát látta az ősrobbanás eseményében.
Ugorjunk egy nagyot: Stephen Hawking egy másik elméleti fizikus és matematikus, Roger Penrose feketelyuk-elméletében a feketelyukat leíró Penrose-tétel alapján egy inverz feketelyukat vezetett le, amely nem elnyel mindent, hanem árasztja magából a téridőt és az anyagot; az ősrobbanás pillanatában.
Tehát megteremti az Univerzumot.
Ám semmiből nem jöhet létre valami. A semmi nem jellemezhető matematikával sem, legfeljebb egy 0 értékű állandó, amelyet sehogy sem tudunk más értékkel felruházni; minden, amit a képletünk hozzáad (mivel szorozni ugye hiába szoroznánk, a semmi minden szorzata semmi marad), az nem változtat a zérus értéken, csak a végeredményen, de akkor a hozzáadott érték fogja képezni a "valamit". A semmi viszont nem létezik.
Létezni egyedül csak valami létezhet, esetünkben pedig ez egy ős-valami, melyből minden valami (később az Univerzum) létrejött.
Ha felfedezzük az ekvivalenciát az arisztotelészi ős-ok fogalma és az ősrobbanás-elmélet mögötti ős-valami fogalma között, arra kell jutnunk, hogy ez az ős-valami, ami matematikailag szintén egy pontszingularitásként írható le, maga a Teremtő. Az, hogy semmiből létrejöhessen valami, egy romantikus elképzelés, mert a nem-létező nem tud létezővé válni. A nem-lét a lét hiánya.
Ha ezt elfogadjuk, akkor mindjárt ismerős terepre tévedünk (legalábbis matematikailag); ennek az ős-valaminek kellett önmagát egy valamilyen még el nem gondolt módon másolgatva létrehoznia azt a még nem elgondolt, nem érzékelt, nem vizsgált alapot, melyet egyrészt önmagában is tekinthetünk már egy ősrobbanásnak (hiszen ez úgymond “valamik robbanásszerű szaporodása”), másrészt amely képezheti a későbbi univerzum rajztábláját. Márpedig ez a másolódás a matematikában már ismerős lehet: ez a bifurkáció.
Ha ezt a gondolatmenetet követjük, akkor az alábbi következtetésekre jutunk:
1. Minden olyan “valami”, ami az ős-valami másolódásaként jött létre, virtuális. Hiszen egyrészt az ősvalami nem lehet más, csak egy pontszingularitás, melynek egyetlen jellemzője, hogy létezik, másrészt ha a másolatok nem lennének virtuálisak, akkor nem lehetne megkülönböztetni őket az eredetüktől, az eredeti elemtől. Gyakorlatilag minden további pontszingularitás eme teremtő ős-szingularitás létezésén alapul, virtuálisan ő maga.
2. Minden, ami ezen virtuális elemekből épül fel (ejtsd: az Univerzum), valójában az ős-valamiből áll, ahogyan a kaleidoszkóp teljes képe is az eredeti, ám sokszorosan tükröződött képből áll – virtuálisan.
Na de hogyan is kezdődik a János evangéliuma?
“Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.”
Helyettesítsük be: Kezdetben volt az “ős-valami” vagy ős-pontszingularitás, és Isten azonos az ős-szingularitással. Minden az ős-szingularitás által lett, és az ős-szingularitás nélkül semmi sem lett, ami lett.
Na most itt azzal a megdöbbentő egyezéssel szembesülünk, amire 800 évig biztosan nem számított az Egyház, pedig ugye nem is lett volna mi miatt aggódnia: mégpedig hogy Isten fogalma tudományosan könnyedén megközelíthető.
Bár tény, hogy ebből még nem derül ki, hogy ez az ős-valami intelligens-e, az viszont igen, hogy mindig mindenhol jelen van, mindent áthat. Az is lehet, hogy nem intelligens, és a Teremtés egy matematikai törvényszerűségként indult meg. Tény, hogy ennek ős-szingularitásnak, ami pusztán csak egy pont, bajosan lehet a kognitív folyamatokhoz szükséges belső, nem számítástechnikai értelemben vett informatikája. Lehetséges, hogy a bifurkációt követő hatalmas rendszer, maga az Univerzum hozta meg neki ezt az informatikát. Vagy nem. Persze az intelligenciakutató erre némi döbbent elgondolkozás utána rávágná, hogy de, mivel ha az egységek intelligensek (pl. mi emberek, de tudata, valamilyen szintű intelligencia az állatoknál, sőt a növénynél is kimutatható), tehát ha az egységek intelligensek, és ha az egységek egymással kölcsönhatásban, kommunikációban állnak, akkor az egységek konnektív és kollektív összessége is intelligens.
Nem szeretném túlbonyolítani, de ha már itt tartunk, a történeti hűség megköveteli, hogy megemlítsem: ennek képlete szerint az eredő intelligencia exponenciálisan növekszik. (Ha úgy tetszik, nincsen intelligenciamegmaradás. Két 100-as IQ-jú ember közös intelligenciája képes meghaladni a 200-at.)
Jó, de miért nem találjuk Isten jelenlétének a nyomát az Univerzumban?
1. Azért, mert eszerint mindenhol őt (“őt”) látjuk. Nem látunk mást, mert lehetetlen mást látni. Az Univerzum Isten kaleidoszkópja (pontosabban fraktálja).
2. Mert nem avatkozik be. Vagy azért, mert csak szemlélődik, és így önmagát figyeli a saját univerzumnyi tükörszobájában, vagy azért, mert valóban csak egy matematikai ős-tényező.
Ez elég rémisztő lehet egy hívő számára, kb. mint a kisgyermek számára, amikor elárulják neki, hogy nincs Mikulás. Vagyis hát van is, meg nincs is. Az viszont biztos, hogy egy ilyen módon végbement teremtés képes létrehozni egy pontosan ugyanilyennek megfigyelhető Univerzumot, tehát valójában a megfigyeléseink nem cáfolják ezt.
Ugyanakkor azonban ezzel a végeredménnyel van mindjárt két probléma is.
Az egyik probléma, hogy épp az imént “hangzott el”, hogy intelligens egységek egymással kommunikációban álló összessége is intelligens. Ergo az a gondolat, hogy az önmagát másoló (bifurkáló), önmagából kaleidoszkóp-univerzumot létrehozó ősok/ősvalami/ős-szingularitás legalábbis az általa önmaga köré felépített fraktállal mint informatikával nem intelligens, meglehetősen gyenge lábakon áll. Egyszerűen nem felel meg az objektív tapasztalatnak, miszerint mekkora eredő IQ-t képvisel egy agytröszt vagy brainstorming, ahol is éppen az intelligenciahatványozódás jelenségét mérhetjük.
A másik probléma pedig az, hogy a fenti 2. pont, miszerint nem avatkozik be, hiányos. Oké, hogy a második pont tőlem származik, de akkor is hiányos, és dramaturgiailag itt van az ideje annak, hogy erre rámutassak. Lehetséges ugyanis, hogy beavatkozik, csak ezt nem ismerjük fel. Mondjuk nem ott keressük a beavatkozást, ahol beavatkozik. És a helyzet az, hogy valóban van egy ilyen beavatkozási pont, ami empirikusan felismerhető és megfigyelhető.
Jobbat mondok: Nem egy ilyen beavatkozási pont van.
Milliárd.
Milliárd az n-ediken.
Mindennap laboratóriumok vizsgálják és egyetemeken tanítják, a jelenség tehát egyenesen kiszúrja a szemünket, nyilván ezért nem tűnik fel. Olyan sok van belőle, annyira általános, hogy (szó szerint) az életünk része, azért nem látjuk, csak matematikával ismerhető fel.
De ezt a felfedezést meghagyom egy majdani publikációba, már csak azért is, mert van egy tudományos jóslata, mely kísérletileg látványosan ellenőrizhető. Nem is kerül sokba, két-háromszázezer forintból összehozható, szóval ezt azért előbb ajánlott elvégezni. (Ha beszállnál, szólj.)
Mégis, érdemes áttekintőleg összevetni a fentieket a filozófiai irányzatokkal. Eszerint a fenti elgondolás a panteizmussal cseng össze, mellyel szemben a dualizmus elválasztja Istent a világtól, míg a deizmus a kezdeti teremtést, majd a teljes hátrahúzódást, kivonulást vallja. Egy ilyenformán panteisztikus Teremtő esetében nincs is értelme a beavatkozás vagy visszahúzódás fogalmának, ezek egyszerűen értelmezhetetlenek; amennyiben a Teremtő az univerzumot önmaga virtuális alkotóelemi felhasználásával, a kozmológiai univerzum kezdeti preferenciáinak megalkotásával alkotta, így úgy van jelen mindenhol és mindenben – akárcsak Yoda elmondása szerint az Erő –, hogy közben csak szemlélődik.
Akárhogy is, ezzel sikerült tudományosan megközelítünk a Teremtőt és a Teremtést. Ha elsüthetek egy faviccet: ez azért megér egy misét. Bár az is igaz, hogy ebben az esetben a Teremtő olyannyira elvont és hatalmas jelenség, hogy a vele kapcsolatos Homo Sapiens-i hitünk teljesen irreleváns a számára. Ami nem jelent mást, mint hogy a mienk a felelősség és a mienk a küldetés, hogy az ő etalonja és képzelt útmutatásai nélkül váljunk nívós lényekké, épp úgy, ahogyan a kamaszé a felelősség és a küldetés, hogy jó emberré váljon, amennyiben a szülője teljes szabadságot ad neki.
Az etikai aspektus
Végezetül az emberi aspektust kell megemlítenem (bár találóbb a “gyermeki” jelző). Dívik az a gondolkodásmód, hogy ha nincs Isten és nincsenek következmények (leszámítva a jogi következményeket), akkor ugyan miért is kellene erkölcsösnek, etikusnak lennem.
Szükség van egy vallástalan, univerzális és kikezdhetetlen etikai rendszerre, amellyel megtörténhet a valódi felnőttéválás. Erkölcsöt a törvények és a közmegegyezés nyújtanak, de egyrészt ezek országonként, kultúránként és koronként változnak, ergo nem lehetnek univerzálisak, másrészt nem minden etikus, ami erkölcsös.
Létezik azonban egy olyan, filozófiai etika, mondhatni kozmikus etika, ami olyannyira egyszerűen épül fel, hogy szó szerint a szeretet modellezésének is tekinthető, ezáltal a jövőben ha valóban bekövetkezik a robotok térnyerése, és ha a mesterséges intelligenciájuk képes lesz etikai szemszögből is megfigyelni és megítélni az emberiség egészét, úgy ez az etikai rendszer kiküszöböli Asimov robotika-törvényeinek hiányosságait. De ez csak egy mellékhatása, az igazi előnye az, hogy vallás nélkül objektíve is lehetséges etikusnak maradni. Ez azonban egy másik történet.
